Meg sem érdemelnék ezek, Sándor, hogy törődjön velük. De Ön, Sándor, aki mégis, és az elemekkel dacolva, és személyesen, fittyet hányva az ellen mocskolódásának, mintegy az árvízi hajós nyomdokán, Sándor – Ön viszont már most megérdemli a plecsnit, amit első adandó alkalommal mellére tűz a Köztársasági Elnök Úr.

A Magyar Református Egyház (MRE) által kiadott karácsonyi rövidfilm,  A fiú nem várt fogadtatásban részesült, pontosabban nem várt támadásban: a Dunamelléki Egyházkerület vezetői nyilvánosan követelték, hogy a Zzinat távolíttassa el, mégpedig haladéktalanul.

Az indoklás legalább olyan érdekes, mint a tiltakozás maga. Egy: „…nem a református egyház illetékes döntéshozó testületeinek tudtával és egyetértésével készült, és került fel egyházunk hivatalos honlapjára. Az esperes-gondnoki értekezleten többen, akik az Elnökségi Tanács ülésén részt vettek, beszámoltak arról, hogy ezt a filmet nem látták, s ehhez felhatalmazást nem adtak.”

Gyakorló reformátusként fölmerült bennem, hogy tapintatból csupán zavart krehácsolással intézem el a dolgot, de: ha már a főtiszteletű egyházi cenzortestület nem átallotta nyilvánosságra hozni a véleményét, hát a kritikának is nyilvánosnak kell lennie. Merthogy ha egy egyházi vezetés azt sérelmezi a XXI. században, hogy egy művészeti alkotást nem szakérthetett meg előzetesen, az bizony azt jelenti, hogy az illető vezetés még nem él a XXI. században. Ami baj. De nézzük tovább.

„…Miután azonban a film arrogáns és giccses tartalma, megbotránkoztatásra okot adó üzenete nem fejezi ki egyházunk konszenzusát a karácsony valósága és üzenete kapcsán, nem lehet az egész református egyház karácsonyi üzeneteként bemutatni, és a honlapunkon szerepeltetni. Továbbá, a film és a hozzá kapcsolódó anyagok erőszakos kontextualizálása meghamisítja a bibliai üzenetet, és súlyos ellenérzéseket válthat ki egyházunk tagjaiból. Nem tudjuk méltányolni azt a szándékot, amely egy meghökkentő filmmel akarja az olvasókat és nézőket a karácsony üzenete iránti érdeklődésre felébreszteni, mert a meghökkentés már-már a blaszfémia határát súrolja, sőt némelyek szerint át is lépi. Egyedül csak az menti a tévelygés bűne alól, hogy annyira giccsesre sikeredett, mint éppen az összes olyan karácsonyi giccs, amely ellen oly annyira harcol. Mi csak azt kérdezzük, amit kétezer év óta kérdez ámulattal minden keresztyén a betlehemi jászolbölcső titka kapcsán, hogy miért lett Isten emberré? Erre a film és a hozzá kapcsolódó anyagok meg sem kísérelnek választ adni, s ezzel félrevezetik azokat, akik innen vennének tájékozódást. Határozottan és tisztelettel kérjük tehát e kampány-anyag eltávolítását, mert semmilyen módon nem fejezi ki és nem is fejezheti ki Jézus Krisztus református anyaszentegyházának karácsonyi üzenetét, sem a Szentírás szerint, sem hitvallásaink értelmében. Tisztelettel az esperes-gondoki értekezlet tagjai.”

Muszáj ráerősíteni a sztereotípiára, hogy a keresztyének hülyék?

A film természetesen nem blaszfém, és nem hamisít semmilyen üzenetet. A karácsonyi történetet parafrazálja, mégpedig igen jól. (Én a történetvezetést enyhén melodramatikusnak érzem, de más kifogást nem emelnék ellene.)  Lehet, hogy a teológialig nem olyan szabatos, ahogy azt egy dogmatika-professzor elvárná, de nem is ez volt a célja, nyilván – hanem hogy elmesélje a Fiú születésének történetét mai, érvényes filmnyelven, mégpedig –nahát – a nézők számára. És ez sikerült. A filmet övező teológiai vita teljesen értelmetlen. Abszolút fölösleges lett volna kiírni, hogy „hahó, emberek, a reformátusok azt hiszik ám, hogy a karácsonyi csecsemő maga az Isten”. Ugyanis az emberek ezt a körülményt ismerik.

Petrik András egyébként kitűnő fiatal rendező, egy korábbi munkáját már volt szerencsém recenzálni. Ezúttal is elegánsan komponált, izgalmasan vágott film került ki a keze alól. Mária és József a maga kitaszítottságában jelenik meg, a román kamionsofőr-pásztor befogadóként, a prosti és kuncsaftja egyenesen Jézus célközönségeként, a „hivatalos”, „rendezett” világot, a hatóságot megjelenítő rendőr értetlenkedőként. Pontosan úgy, ahogy a bibliai történetben. Az lenne a probléma, hogy a jászol ezúttal egy klotyó a benzinkúton, az M3-as mellett? Ugyan már.  És igen, felvillan az is, miért történik meg születés csodája: ahogy a morc pásztor ujjongóvá lesz, a többi karakter is megtisztul a Csecsemő  közelében.

És hát a vallási vezetők némelyike az öklét rázza; akik nem ilyen Fiút akartak,  el akarják takarítani, fenyegetőznek, vádaskodnak. Pontosan úgy, mint a bibliai történetben.

Mi itt a hiba?

Róna Péter a Ma Reggel-ben: „megjelent a Népszabadságban egy cikk, ami egy velem készült interjú alapján volt, és annak az volt a címe, hogy Róna Péter hátat fordít az LMP-nek és hátat fordít Magyarországnak. Én írtam a cikk írójának azonnal egy emailt, amiben felhívtam a figyelmét, hogy a beszélgetésünkben nem volt szó arról, hogy én hátat fordítok Magyarországnak, és a levelemben sem, amit ő leközölt, szerepel egy ilyen tétel. Visszaírtak, hogy mihelyt gép közelébe keröl, ezt korrigálni fogja. Eltelt mintegy négy és fél, öt óra, mire a korrekcióra sor került, erre késő este került sor, kedden, közben az országban különböző potálokon elterjedt a hír, hogy én el is távoztam.”

Obersovszky Péter: „Tanár Úr, akkor ezt korrigáltuk.”

De mit is korrigáltunk, Tanár Úr?

A  cikkben, illetve a levélben a következő mondatok szerepelnek, egyenesen Róna Pétertől:  „ Az utóbbi hetek eseményei meggyőztek, hogy a küzdelem értelmetlen, Magyarország tényleg nem az én világom…” „…Itt jutottam el magyarországi utam végéhez…” „…kénytelen voltam szembenézni azzal a felismeréssel, hogy ott, Magyarországon, nem tudom jól csinálni a dolgokat, nem megbízható az ítélőképességem, nem tudok eredményes lenni. Jobb tehát ha nem probálok innen kibicelni. Itt viszont (ti. Oxforban) sűrűsödnek a feladataim.”

Erre most azt mondja, hogy nem azt mondja, amit mond.

Azon a keddi estén én is klaviatúrát ragadtam. Mérgelődtem, hogy egy politikus csak úgy bedurcan, és lelép az országból. De nem húztam volna föl magam, ha nem tartanám  fontosnak – pongyolaságai és tévedései ellenére is – Róna jelenlétét. Nem csupán az országban, hanem a politikában.

Ellentétben ugyanis a Kapitalizmus blog radikális szerzőjével,  nem gondolom, hogy a keynesiánus közgazdászoktól meg kéne szabadulni. Sőt, azt hiszem, több kellene belőlük – azokból, akik nemcsak az Matolcsy-féle vuduval,  hanem a piaci fundamentalimussal,  az államellenességgel, a szocális vaksággal szembe tudnak fordulni. Nemcsak a szép ideák, hanem a valós gazdaságpolitikai cselekvés szintjén.

Ha ráadásul kommunikálni is tudnának, egyértelműen és világosan, az a hab lenne a tortán.

Nyilván felbolygatja a tudományos világot az Ön mai, szenzációs bejelentése. Mint tudjuk, a „magyaros” gazdasági csoda, valamint a néplélek kapcsolatát elemezve Ön nyilvánosságra hozta az eddig méltatlanul elhallgatott tényt, miszerint a magyar gyermekek – akár a japánok – többségének, egyészen kicsiny korukban, apró piros pont található a fenekén. Ez újabb bizonyíték ázsiai származásunkra, amire büszkék lehetünk.

Természetesen, Miniszter Úr, már dagad is a keblem. De néhány kis kérdésem volna azért.

Például: lenne szíves tudomásunkra hozni, hogy mikor járt a népes japán kutatócsapat Magyarországon, hogy átfogó empirikus vizsgálatot végezzen gyermekeink seggéről? Lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte el az akció, és akkor elnézést kérek.

Aztán: megmagyarázná, kérem, hogy e szignifikáns dermatológiai marker létét, amely valamiképp (nem értek hozzá) igazolja a két nép rokonságát, a japán tudósok miért csak önnel közölték? Hogyan és mikor történt ez, milyen körülmények között? Miniszter Úr, esetleg Önt kérték fel, hogy ismertesse a nyilvánossággal ezt a tényt? Az új tudományos felfedezéseket szaklapokban meg konferenciákon és sajtótájékoztatókon szokás bejelenteni. Tehát remélem, nem veszi tolakodásnak az érdeklődésem: hogyan vált ön a japán tudományos világ szóvivőjévé?

Miniszter Úr, ha ezekre a kérdésekre nem ad választ – nem is nekem, hanem a köznek – akkor kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy kettőnk közül valaki egészen egyszerűen megőrült. És az nem én vagyok.

Hát ennyi, Miniszter Úr. Maradok tisztelettel. És Ön?

Gyűlölöm a Krisztus nélküli kereszténységet. (C.H. Spurgeon.)

A napokban újabb molesztálásokra derült „fény”: 620 gyereket erőszakoltak meg ausztrál papok az adatok szerint, a valós esetek száma ennek sokszorosa is lehet.  Nyilván nem az a tanulság, hogy szemetek az ausztrál papok, meg a katolikusok általában, és az egyház mondjon le – ezt kb. megbeszéltük. De valamire jutni kell.

Az elmúlt hetekben itthon a családon belüli erőszakról folyt a szó;  civil nyomással, halleluja, el lehetett érni, hogy a témára egyébként érzéketlen kurzus – ha más és hamis néven is –  megszavazza a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállását. Ettől sajnos nem fog javulni a helyzet, mert ahhoz az agyakban és szívekben is kéne változni valaminek, és ez a változás, tartok tőle, még arrébb van. Egyelőre ott tartunk, hogy vallásos-konzervatív-keresztény hovatartozásukra büszke arcok hangoztatják és/vagy sejttetik, hogy az asszony bizony verhető, vagy ha nem is, érthető a verése. Végső soron ő a hibás, a francnak húzza fel annyira az urát. Legyen kedves és kézbe simuló, főzzön, mosson, tartsa oda igény szerint, szüljön eleget a hazának, és nem esik bántódása – mondja, írja, kommenteli – mert hiszi – az egyházias zöm.

Beszédes a tavalyi évben készült felmérés, miszerint Angliában 167 nőt erőszakolnak meg naponta, s hetente két nőt gyilkol meg partnere. Amerikában ez háromnaponta történik, Oroszországban óránként, és a nők elleni erőszak ugyanolyan elterjedt az egyházban, mint a szélesebb társadalomban. Különösen nehéz az áldozat helyzete, ha a férje elismert egyháztag; a „panaszkodót” gyakran megszégyenítik, mint lázadót, vagy arra késztetik, viselje alázattal a sorsát, ahogy a Bibliában meg van írva. Mindez gyengíti a nő önbecsülését, míg egy ponton túl úgy érzi: olyan értéktelen, hogy meg is érdemli a bántalmazást. (E jelenség ellen egyébként igen dicséretes mozgalom indult, felekezetek közötti.)

A gyerekek megerőszakolásánál nyilván nincs szörnyűbb abúzus. Aki gyerekre gerjed szexuálisan, az beteg, segítségre szorul. Ha  kiéli a vágyát, akkor bűnöző, akit el kell különíteni és kényszerkezelni. De miért pont az egyházban terjed ez a borzalom?

Vannak emberek – sokan –, akik szeretnének megfelelni rossz, mert értelmetlen vallási parancsoknak. Egyes férfiak például azt hiszik, hogy tilos számukra a szex, még csak magukhoz sem nyúlhatnak, mert az Isten ezért lesújt rájuk. (Dehogy sújt, ugyan már.) Aztán, ha más nincs a közelben, gerjednek kutyára, macskára, egymásra, és ami legrosszabb, a védtelen gyerekre.

De a fedő alatt fortyogó libidó csak egyik dolog.

A másik, hogy a tételes vallási parancsokra berendezkedő élet elképesztően sok önbecsapással jár. Elhisszük, hogy mások vagyunk. Jobbak. Szentebbek. Igazabbak. Nagyobb bölcsesség tudói. És semmi sem idegesít jobban, mint ha arra emlékeztetnek, hogy mindez nem igaz. Márpedig aki a szentséges hierarchiában alánk kerül, és akivel szemben megpróbálunk az Istentől kapott tekintélyünknek érvényt szerezni, és akinek ez láthatóan rossz, az emlékeztet. Szembesít. A kisebb, az gyengébb, az alávetett, a kéregető a puszta létével provokál.  Milyen vagy, na? Jó vagy? Szent vagy? Igaz vagy?

Éa amikor a kezed ütésre lendül, már tudod, hogy elbuktál, és az villan az agyadba, hogy miatta, miatta volt, a második ütés ezért még nagyobb.

A gyerek, az asszony, a gyenge abuzálása hatalmi rituálé, egyben a „gonosz tükör” összetörése.

Nincs szörnyűbb, hidegebb és kíméletlenebb a vallásos embernél. Ráadásul egy ponton túl minden gonoszságát a szent céllal legitimálja. Mindig ez történik, ha a vallásosság a parancskövetést, a rendhez és rendszerhez, és a hagyomány egy bizonyos értelmezéséhez való ragaszkodást jelenti.  És nagyon sok esetben azt jelenti.

Visky Andrásnál olvastam a szép paradoxont, hogy Krisztus létformája a hatalom nélküli hatalom. Aki mindent megtehet, mondja a mártír Bonhoeffer, az gyengévé lett és sebesültté. A Királyok Királya és az Uraknak Ura rabszolgaként megmossa a tanítványok lábát. Önmagát tálalja fel nekik: vegyétek és egyetek mindannyian. Ez volna a kereszténység eredeti ideálja, a sebesült Isten, aki meg is hal érted. És ha az övé vagy, akkor már nem az a kérdés, hogy kin uralkodhatsz, hanem hogy kiért mit tehetsz.

De a gyengébb fölött hatalmaskodni? Megütni, megerőszakolni, megalázni? És ellökdösni a húgyszagú koldust a templomajtóból? És a máshitűt elhallgattatni? Jogfosztásokhoz asszisztálni?

A fundamentalista evangelikáloktól a  díszes-teátrális egyházakig átfogó, nagy katarzisra, Krisztus-forradalomra lenne szükség. Egyszerűbben szólva: bűnbánatra és megtérésre. Az igazi Jézus felismerésére, a rémálmokból szőtt bálványkép helyett.

If Christians would teach infidels to be just to Christianity, they should themselves be just to infidelity.  (J.S Mill: On Liberty)

Torkig vagyok a vallásos képmutatással, a középszerűség piedesztálra emelésével, a kereszténység kurzussá és renddé való lefokozásával. Minden bosszant, ami azt a nézetet erősíti, hogy a  „keresztény” valójában a szemellenzős, a korlátolt, a hipokrita, a bigott, a műveletlen szinonimája. Örömmel üdvözölném a progresszív, valóságérzékeny keresztény gondolkodást, és rosszkedvűen látom, mikor a fiatalnak mondható keresztény-konzervatív generáció tagjai slampos érveléssel, doktrinér módon gyaláznak szét mindent, amit nem értenek. (A ritka kivételnek mélységes tisztelet.)

A Pussy Riot akciója kapcsán keletkezett cikközön két legizgalmasabb darabja számomra Rajcsányi Gellért  (mandiner) és Kóczián Mária (talitha.hu) műve volt. Mindkettejük igen éles hangon, és a lehető legmagasabb (keresztény) lovon ülve nyilatkozott a jelenségről:

„Mit is kell tudnunk a Pussy Riotról? A  Vojna (Háború) nevű art-punk kollektívából nőtt ki. .. a botrányos performanszokon át a vandalizmusig mindenbe belement, amivel csak fel tudják hívni magukra a figyelmet… Egy május elseje alkalmából élő macskákkal dobálták egy McDonald’s dolgozóit, egy másik alkalommal egyikük fagyasztott csirkét tolt fel a vaginájába egy szupermarketben – így Rajcsányi.

Valójában sokkal többet kell tudnunk a Pussy Riot-ról és  a Vojnáról a tisztességes ítélethozatalhoz. Például, hogy messze nem a feltűnési- vagy vaginaviszketegség motiválja az akcióikat, hanem az önmagát egykedvűen fölzabáló fogyasztói társadalommal, és a csekista-putyinista rendőrállammal szembeni tiltakozás. Hogy ezt tudatosítsuk, érdemes elolvasni valamit tőlük vagy róluk. Tartok tőle, ez a lépés a kolléga esetében elmaradt, mégis így beszél: „talán nem haragszanak meg ők sem, ha kortárs művészetük kötelező elismerése mellett komplett idiótáknak tartjuk az egyletet, akik megérdemelnének egy biztonságos zárt épületet… ”

A Vojna és a Pussy Riot a posztmodern punk-art vonal felélesztése, amely a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd mozgalmából nőtt ki. Utóbbi már a művészettörténeti kánon része, nem valami botrányosan új a nap alatt; gondoljunk csak a nagyszerű Hajas Tiborra. A PR megnyilvánulásai is a performansz, a body art műfajába tartoznak; az ilyen akciók az „én”-nek a testhez, személyes szférának a közösségi léthez, az intimitásnak a publicitáshoz, az obszcénnek a szakrálishoz való viszonyát dramatizálják, minden esetben szokatlan és megrázó módon.

E műfajt azzal vádolni, hogy botrányos, kb. olyan intellektuális teljesítmény, mint amiatt leszólni a rockzenét, hogy hangos.

A performansz varázsa az ún. „tervezett spontaneitásban” (Hermann Nitchs) rejlik. Az akciókra felkészülnek, de a következmény többé-kevésbé kiszámíthatatlan. A mű a befogadóval (vagy elutasítóval) együtt ér célba, sok esetben a „közönség” fejezi be. Pl. amikor a Pussy Riot tagjait elhurcolják, a rendőrök élő kellékeivé válnak az előadásnak (ami nyilván semmit sem von le a hatalom felelősségéből).

A test extrém helyzetekben, botránkoztató módon való megmutatása, mint kulturális-szakrális-politikai üzenetet hordozó akció, régi időkre nyúlik vissza: keresztény és bibliai gyökerei is vannak. Assisi Szent Ferenc a legenda szerint a püspök előtt mezítelenre vetkőzik, ami nyilván „provokáció”; a püspök kénytelen saját (papi) köntösébe takarni a fiatalembert. Az Ószövetségben Ezékiel próféta Istentől kap parancsot, hogy hogy hetekig egy helyben feküdjön és nyilvánosan ürüléket egyen (Ez 2-4.)  Ézsaiásnak hosszú ideig kell meztelenül („saru nélkül, csupasz fenékkel”) járnia-kelnie (Ézs 20). Mindez kultúraidegen és botrányos, különösen, ha valaki nem kíváncsi a mögöttes üzenetre.

A performansz-művészek gyakran hajtanak végre öndestruktív akciókat. Legmesszebbre talán a szerb Marina Abramovic  megy. E sorba illik (szerényebb színvonalon, de ez más kérdés), mikor a női performer úgy tesz, mintha fagyasztott csirkét tömne a nemi szervébe; szinte zavaróan közvetlen a „chicken in chick” asszociáció.

Fagyasztói társadalom.

„2008-ban Dmitrij Medvegyev elnökké választása alkalmából a moszkvai Biológiai Múzeumban orgiát szerveztek, amiben részt vett a Pussy Riot egyik tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova is, mindenórás terhesen, négy nap múlva meg is szült” – mondja Rajcsányi. „Orgián részt venni – kilenc hónapos terhesen –, fagyasztott csirkét vaginába gyömöszölni bevásárlóközpontban – a nőiség olyan abszurd, provokatív megnyilvánulásai, amelyekkel nem lehet azonosulni – így  Kóczián.

Azt állítani, hogy Nagyezsda Tolokonnyikova kilenc hónapos terhesen „orgián vett részt”, kábé olyan, mint azon háborogni, hogy Michael Douglas nyilvánosan közösült Sharon Stone-nal. A moszkvai múzeumban rendezett performansz nem orgia volt, hanem annak ábrázolása. Az nem ez, és ez nem az.

Ceci n’ est pas une pipe, tetszik tudni.

Rajcsányi idézi a „klasszikus liberalizmus gondolkodóját, J.S Mill-t: „mindenki saját meggyőződésének megfelelően szabadon cselekedhessen, amíg az másokat nem sért, másoknak nem árt”,  levonja tehát a következtetést: … beláthatjuk, hogy Pussy Riot templomos akciója nem felel meg a klasszikus liberális szabadságfelfogásnak. Sőt.”

Szerintem kár Mill-hez fordulni azért, hogy valaki a farizeizmusát igazolhassa. A szabadságról írt könyvében Mill nem mondja, hogy másokat nem lehet a Rajcsányi által használt értelemben sérteni. Ellenkezőleg, a szabad véleménynyilvánításról szóló fejezetben épp azt állítja: ha az erőteljes és hatásos, egyesek mindig sérelmezni fogják.

Most nézzük, milyen kárt okozott a Pussy Riot.

Rajcsányi: Az ortodox hívők központjának és a nemzeti történelem emlékhelyének nyugalmát zavarta meg…  joggal okozott széles tömegekben felháborodást, megrökönyödést, sérelmet… vallási szentségeket sértett”.

Kóczián: „Elképzelem, hogy imádkozom, mondjuk a Belvárosi templomban, és három színes ruhába, álarcba bújt nő kezd gitárkísérettel kormányellenes dalba… Lehet, hogy meg is ijednék… De egy biztos, az imát abba kell hagynom. Megzavartak benne… nem gondolom, hogy valamilyen világi büntetésben nem kéne, hogy részük legyen… olyan büntetésre gondolok, amely az együttérzést ébresztheti fel bennük”.

A hölgy iránti kíméletből tekintsünk el ama felvetésés elemzésétől, hogy büntetéssel kéne az együttérzést felébreszteni. Mindenesetre a templom Oroszországban közterület, ahol valóban nem szokás politikai véleményt nyilvánítani, kivéve, ha azt a pap teszi és Putyin pártján. (Ahogy például hazánkban számos templomban hangzik pártpolitikai propaganda, magasról téve arra, hogy ez kinek az érzékenységét sérti.) Egyébként, ha Kóczián épp a helyszínen tartózkodik, kitűnő alkalma lett volna folytatni az imát. Mondjuk azért, hogy áldja meg a Jóisten a kislányokat, akik az akciójukkal minden szabad emberért (Rajcsányiért és Kócziánért is) szót emeltek. Őszintén szólva a Pussy-lányok – akik bementek a templomba, és elmondták, menyire utálják a hazugságot és a képmutatást –  sokkal inkább emlékeztetnek egy bizonyos názáreti ácsra, mint a komfortzónájukban méltatlankodók.

Egyébként mindkét szerző úgy tesz, mintha elismerné,  hogy a több éves börtönbüntetés túlzó. Rajcsányi mégis így fejezi be az írását:

…ha végül tényleg két évre bevarrják a Pussy Riot tagjait, akkor talán lesz idejük elgondolkodni mindezen.”

Pfuj, kedves kollégák! Pfuj.

A meghatottságig örülök a személyemmel és munkámmal való  szolidaritás minden megnyilvánulásának,  tényleg. Hálásan köszönöm.

De a sztori, hogy az MTVA, ez a közpénzből fenntartott, közpénzeket vígan elsimicskázó,   vezetőinek milliós jutalmakat osztogató, szakmailag vérgáz valami,  képes lenne a bíróság által combos kártérítésre, bocsánatkérésre és nyilvános seggnyalásra kötelezni két szókimondó poszt miatt , nos, a sztori,  ne tévedjünk, rólatok szól.

Nem én vagyok a célkeresztben, hanem minden újságíró, sőt minden gondolkozó ember, aki nyíltan kritikát gyakorol a – hm –, az igazság nem minden részletét kibontó közmédiával szemben.

Azt akarják, hogy ijedjetek meg. Hogy menjen el a kedvetek, hogy gondoljátok azt: „leírnám, leírnám, de ki a francnak hiányzik egy ilyen per?” Ne ijedjetek meg, hanem ha úgy gondoljátok, hogy a pénzetekből működő közmédia egy fospumpa, és tényleg így gondoljátok, nyugodtan mondjátok ki. Mert a fospumpa neve az, hogy fospumpa.

Már csak azért sem kell tőlük megijedni, mert egy ilyen kisszerű, hatalommániás, vérciki bagázs végső soron győzni nem, csak arcraérkezni tud. És az nagyot fog szólni.

Egyébként – feltéve, ám meg nem engedve – ha engem lenyomnak, ti jöttök. És akkor itt sem áll meg a történet. Ma még csak a  kormány szócsövét tilos kritzálni, holnap magát a kormányt.

Ahogy a keleti típusú demokráciákban szokás, ugye, Viktor drága?

A rövidségében is körülményes magyarázkodás, amit a kormány adott ki  a baltás rasszista gyilkos – lényegében –  Azerbajdzsánba menekítéséről, gyomorforgató. „Tiszteljük a keresztény Örményországot.” Basszus, hogy jön ez ide? Ha nem keresztény, akkor nem tiszteljük? Ha tiszteljük, miért hagytuk futni állítólagos nagy összegű államkötvény-vásárlásért egy örmény diák gyilkosát? A kormány nem tudta, hogy az örménygyűlölő Azerbajdzsán felmenti és hősként ünnepli majd a baltást? Ha nem tudta, akkor miért nem tudta? Ennyire hülye? Ha nem tudta, miért nem adott ki tiltakozó referendumot az azeri szószegésért? Ennyire gyáva?

S ha tudta?

Persze, hogy tudta. Orbán is tudta, Navracsics is tudta. Talán még sajnálták is, de az üzlet az üzlet.

Nagyon zavar a szövegelés arról, hogy a politika nem az erkölcs, hanem az erő és az érdek világa. Aki ezt állítja, az nem tudja, hogy mi az erkölcs és mi a politika. Ha létezik egyáltalán erkölcs, vagyis vannak általánosnak tekinthető, betartandó viselkedési normák, ha van lelkiismeret, ha van szégyen és van dicsőség (választhatunk persze úgy is, hogy nincs),  akkor mindez nem zárható ki az élet egyik területéről sem, főleg a politikából. A politika a közügyekkel való felelős foglalkozást jelenti, s ha ebben nincs szerepe az erkölcsnek, akkor nincs szerepe semmiben.

Mély meggyőződésem, hogy az erkölcsileg és a politikailag helyes nem lehet két külön kategória,  főleg,  ha valaki keresztényként határozza meg önmagát. (Nagyon gyorsan teszem hozzá: NEM kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy valaki etikusan viselkedjék. De aki keresztényként mutatkozik be, a felelőssége nagyobb , mert a krisztusi tanítás térben és időben egyetemes erkölcsi normákat tartalmaz.) Az etikus döntés hosszabb távon politikailag is gyümölcsöző lesz, a gazemberség pedig legföljebb rövid távon gyümölcsöző, de bukáshoz és romláshoz vezet.

Az azeri ügy újabb bizonyítéka annak, hogy a jelenlegi kormány sem ismer semmiféle erkölcsi mércét. Nem igaz, hogy tiszteli a keresztény Örményországot. Nem tisztel se Istent, se embert. Tehát bukni fog, és atttól félek, vele bukik az ország.

És ezek akarnak erkölcstant tanítani első osztálytól?

A fesztiválbotrány kapcsán a sokféle kérdés közt fellobbant a drogok vs. alkohol vita is, kicsit magam is lobbantottam rajta, mondván, hogy egy méltányos, egyenlő mértékkel mérő rendszerben a pálinkafesztiválokat minimum harckocsikkal kéne legyalulni. Akkor ezt most kicsit bővebben.

Olyan, hogy drog kontra alkohol nem létezik, bármily masszívan beivódott is ez a tévképzet. A drogok többnyire addiktív tudatmódosító szerek, függetlenül attól, hogy szívod, rágod vagy nyeled. (Egyesek szerint léteznek olyan drogok is, mint a vallás, a szerelem vagy a politika; most maradjunk csak a szervezetbe jutó matériáknál.)

Ismert az általános nézet, hogy az alkohol kis mértékben hasznos, és itt a fő különbség. Csakhogy ez nem igaz. A kis mérték rendszeres fogyasztására a toleranciaszint emelésével reagál az idegrendszer, és ezzel párhuzamosan általában kialakul a függőség is: a tavalyi kis mérték idén már nem olyan kicsi, aztán a folyamat gyorsul. Léteznek persze „rekreációs” és abszolút kulturált alkohol,- heroin,- kokain,- LSD,- amfetamin,- kannabisz,- stb. fogyasztók, de aki nem válik függővé közülük, az a szabályerősítő kivétel. A „néha bedobok pár kupica pálinkát”,  a „néha elszívok egy spanglit” és a „néha tolok egy kis hernyót” között semmi lényeges különbség nincs. A kis mértékben hasznossághoz még annyit, hogy alig van olyan természetes vagy szintetikus drog, amely kis mértékben ne lehetne hasznos: az LSD-t sokáig használták pszichotikus betegek kezelésére, az amfetamint is,  kannabisz-tartalmú gyógyszer is létezik, az opiátokról nem is beszélve. Ehhez képest „a forralt bor legalább jó a náthára” típusú szöveg még hamis is, mert az alkohol bizonyítottan gyengíti az immunrendszert.

A fő különbség az, hogy a magyar közkultúra és a populista politika támogatja az italozást, de támadja az egyéb drogok fogyasztóit; Ozora esete többek közt ezt az óriási ostobaságot és igazságtalanságot példázza, egy olyan országban, ahol az alkohol pusztítása óriási. Például Topolánszky Ákos mutatott rá, és elhiszem neki: az alkohol okozta halálozás több százszorosa az egyéb drogok miatti halálozásnak. Magyarországon majdnem kilenc százalék (és rohamosan növekszik) az alkoholfüggők száma; a szenvedélybetegeket kezelő, kivezető, pláne a függést megelőző rendszer szinte nullára épült le; de a házi pálinkafőzést, valamint a bor és a sör vedelését államilag propagálják.

Ráadásul a részeges ember többnyire súlyosan antiszocális, agresszív, óriási tehertételt jelentve a környezetének. Igaz: az ozorai gombások illegális drogokat fogyasztottak, és ezzel törvényt sértettek. De a viselkedésükben semmi taszító nem volt: a goások táncolnak, pörögnek és hallucinálnak, aztán kialusszák, nem ártanak a légynek se. Nemrég voltam a Balatonnál egy rangos borfesztiválon, ahol bizony jó néhány példa akadt botrányos részegségre (a rendezvény botrányos színvonaláról nem is szólva.)  Na most akkor?

(Majdnem elfelejtettem: alapvetően nem a pia vagy az egyéb drogok, hanem a józanság pártján vagyok.)

A Pussy Riot (Puncilázadás) nevű orosz lánycsapat demonstrációt tartott a nagy múltú Megváltó Krisztus Székesegyház ikonosztáza előtt. A lányok a punk sajátos nyelvén kérték a Szűzanyát: legyen kedves megszabadítani Oroszhont Vlagyimir Putyintól. Elhurcolták és lecsukták őket.

A keleti típusú „demokrácia” nem igazán a szólás- és sajtószabadság bölcsője; a baráti Kínában a személyes internetforgalmat is ellenőrzi az illetékes hatóság, a Pussy Riot-os lányok hazájában pedig a szókimondó újságírók rendszerint eltűnnek. Vlagyimir Putyin – bár meghatározó vélemények szerint kifogástalan demokrata –  lényegében cári rendszert tart fenn, mert feltételezése szerint az ő népe az erőből ért.

Ismerős valakinek ez a hozzáállás? Nekem nagyon.

A hivatalos egyház ismét örült, hogy megbotránkozhat: jajveszékelni kezdett, istenkáromlásról beszélt, újabb alkalmat találva, hogy kezet csókoljon az Első Embernek. Az egyházi vezetők fontolgatják, hogy a „beszennyeződött” templomot újraszentelik. Nyilván negatíve spritualizálta a szent helyet a Putyin-ellenesség, a punciról nem is szólva.

Az aktivisták rács mögött várják a sorsuk alakulását. Örülnek, ha megússzák három év letöltendővel, mert az ügyész hétről indult. A perben állítólag csak a vád tanúit hallgatják meg, akik arról számolnak be, hogy feldolgozhatatlan erkölcsi sérelem érte őket.

Én pedig nem hiszem, hogy a Szűzanya megsértődött volna. És a templomot biztosan fölösleges „újraszentelni”. A kislányok szentelték fel igazán, akik odamentek és el merték mondani, mennyire utálják a hazugságot, az elnyomást és a vallásos képmutatást; akik törékenységükben is szembeszálltak egy birodalommal, vállalva, hogy az eltapossa őket.

Nekem ez a hozzáállás is ismerős, mégpedig az evangéliumból.